Moldova György (1934-2022) magyar író, riporter, kora egyik legtermékenyebb szerzője.
Életében végig kívül maradt az irodalmi kánonon, ennek ellenére a legtöbb kötetet eladó írók közé tartozott, szinte minden háztartásban fellelhető egy-egy vagy több könyve. Műveiben rendszerint a kortárs társadalom problémáit dolgozta fel egyrészt szépirodalmi formában, másrészt riportkönyvei által.
És Te mennyire ismered a legolvasottabb kortárs író, Moldova György életét és műveit? Ebben a kvízben felmérheted tudásodat! Előre szólok, nem könnyű a kérdéssor!
Üdvözlettel:
Snickey, a Kvízmester
És most kezdjük a játékot!
Feliratkozom a KvízKing hírlevelére!
(Kvíz – Moldova György és művei)
Moldova György : Negyven prédikátor
Regény
/részlet/
Kocsi Csergő Bálint feljegyzései 1713-ban Forgách Júlia grófnő birtokán, Árokszálláson.
Én, Kocsi Csergő Bálint, a reformata vallás kiérdemesült és elbocsátott tanítója és prédikátora, később néhai Bottyán János tábornok regimentkáplánja, most a semminél is kevesebb földönfutó, közeledvén a két nagy kaszához: 77-ik évemhez, már nem kívánok emlékezni. A kutyáról vennék példát, mint ahogy az sohasem megy vissza az elkapart csontért, én is úgy hagynám magam mögött egész elmúlott életemet.
Saját akaratomból sohasem fognék tollat, hogy leírjam a prédikátorok szenvedéseit, melyeket negyven évvel ezelőtt kiálltunk Pozsony és Komárom, Lipótvár és Theáté várbörtöneiben, kanyargós hegyi utakon szamarak hátára kötözve, a nápolyi kikötő vaskötélsodró műhelyeiben és a gályák padjaihoz láncolva. Nekem emléknek elég volna a gályarabok bélyege nyakszirtem alatt, égő fáklyák fekete ütései a testemen. A világ ne akarjon tőlünk további szolgálatot, érje be a tenger mélyéről felvetődő halottainkkal, véres poroszkálásunkkal Kaprakotta szikláin, a börtönfalra szegezett és ritkaságképpen mutogatott bilincseinkkel. Elég volt, mindenképpen elég volt.
De főtisztelendő Séllyei István úr, szuperintendensünk és atyai barátunk a halálos ágyán megesketett minket, fiatalabb prédikátorokat, hogy leírjuk a történteket akkor, amikor egy nemzedéknyi idő már kiigazított minden elfogultságot.
– Kötelességünk ez – mondta – vértanú társaink iránt, hogy támadjon bosszúálló a mi csontjainkból, ultor ex ossibus nostris, és tartozunk figyelmeztetni az eljövendőket, mert a Hatalom nekik is felteheti azokat a kérdéseket, melyekre mi az életünkkel válaszoltunk.
Már ott is, még kezemben érezve Séllyei kihűlő kezét, reménykedtem, hogy én a többieknél hamarabb hátamra fekszem és kinyújtózom a halálban, és másra hagyatik, hogy újra átélje szenvedéseinket. De Alistali György, Simoni Péter, Köpeczi Balázs, akit Hallernek is neveztek, Bátorkeszi István meghalt, Simonides Jakabnak már a hamvait is kiásták a jezsuiták a besztercei vártemplomból, és a városon kívül az eretnekek árkába vetették. Steller Tamás megvakult, egyházunk nagy reménysége, az Ultrajectumban és Cambrigiában iskolázott Otrokócsi Fóris Ferenc hittagadó lett.
Így hát én maradtam utolsónak, magam is öregebb már, mint az a haldokló, kinek kezébe az esküt letettem, az én lámpám körül lebegnek az igazságukat keresők árnyai, tőlem várják védelmüket a rágalom és gyalázkodás lapjai ellen, melyekkel a jezsuiták újra beborították a világot. Nem választhattak volna nálamnál gyöngébb védőt.
Két óra van éjfél után, üldözőkről álmodván felriadtam álmomból, egy pohár vizet ittam, sokáig álltam kamrám kövein, és nem tudva rászánni magam, hogy újra lefeküdjek, átjöttem ide a kancelláriába. Leülök az asztal mellé, alig néhány órája hagytam el, a kulcsárok végtelen számadásai, sokasodó „item”-jei alól előkeresem rossz, tépett árkusaimat, melyekre napközben felbukkanó gondolataimat kapkodva feljegyeztem.
Nehéz dolog a régiség elhagyott omladékai között keresgélni és megtalálni a kívánt igazságot. Annál nehezebb lesz vizsgálódnom, mert messze vagyok a tractuális és superintendentiális leveles táraktól, a nevezetesebb eklézsiák jegyzőkönyveitől, a magános és közönséges könyvesházaktól. Csak magamra hagyatkozhatom.
Sohasem képzeltem, hogy emlékezetemet ennyire kirabolja az öregség, hogy kegyelemszámba megy, ha egy pillanatnyi fény megvilágít majd valamilyen felejthetetlennek gondolt arcot vagy vidéket. Ősz hajamat csavargatom tépelődve, és keresgélem a szavakat.
A harag és a harci vágy, mely a némákat is ékesszólóvá teszi, ifjúságomban engem is gyakran elborított minden fohászkodás nélkül, de most már elmúlt tőlem. Egyetlen reménységem, fiam meghalt, és német földben van eltemetve, ezek után nevem fennmaradása sem érdekel. Örömöt az írásban nem találok, mint egyesek, akikről hallottam, hogy a betűt sem ételért, sem italért el nem cserélnék.
Nekem, hogy ne dobjam el a tollat, gyakran emlékezetembe kell idéznem, hogy ajándékéveimet élem, és Isten nem azért hagyott életben, hogy egy darabig még rossz fogaimmal kenyeret és húst marcangoljak, hanem hasonló munka vár rám, mint azokra, akik egy elvonult nagy hadsereg táborát elbontják, és visszaadják a mezőt a zöldellő füveknek.
Sietnem kell az írással, régi gazdám, Bottyán János generális meghalt a tarnaörsi táborban, és őseihez takaríttatott, úrnőnk is halálán van, második férje, Palochay György hitbuzgó katolikus, nem sokáig fog megtűrni a birtokon, hónom alá kell venni a holmimat, és indulnom tovább. Talán Hosszúpályi, régi legációs falum befogad majd, legalábbis ezt üzenték.
Előveszem a bőrkötésű emlékkönyvet, és megpróbálom végre leírni, ami már hosszú idő óta forog a fejemben, szédülést és hányást okozva. Tegnap hiába próbálkoztam, de az utóbbi nap az előbbinek mestere, hátha ma többre megyek.
Moldova György a Wikipédián