Kvíznaptár – április 8.

Spread the love

Dienes napi kvíz – április 8-án

Kedves Barátom!

Üdvözöllek a KvízKing kvíznaptár műveltségi tesztje oldalán!

Ma április (Szent György hava, Tavaszhó, Szelek hava) 8. napja van, Dénes, Dénes, Denton, Dienes, Júlia, Julilla, Julitta, Lídia, Mahália, Mária, Marietta, Radamesz, Valter, Walter, Zselyke és Zsüliett napja. Boldog névnapot az ünnepelteknek!

Az emberiség 365-öd része ma ünnepli a születésnapját, nekik boldog szülinapot kívánok! 🙂

Nem feledkezhetünk meg arról, sem, hogy ma van a a romák világnapja.

És e nap sem telhet el anélkül, hogy ne ajánlanék Neked, kedves Barátom egy jó kis műveltségi kvízt! Remélem, sikeresen válaszolsz a kérdéseimre, és ha kedved van, keress további kvízeket nálam.

Ha hibátlanul kitöltöd a mai általános műveltségi tesztet, egy virtuális királyi koronát kapsz tőlem, Te pedig a jól elvégzett munka örömével oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel a sikered hírét!

Jó gyakorlást és kellemes időtöltést kívánok a Dienes napi kvíz kitöltésével!

Üdvözlettel:

Snickey, a Kvízmester

Apoollónia napi kvízmester

Akkor vágjunk bele!

Mit jelent a kontraszt szó?
A legközelebbi „nagy” galaxis, az Androméda-galaxis távolsága
Ki az előadó? "A Deák téren azt néztem,/ Hogy egy ember állt a vízben/ Olyan menő volt, nem értem/ Ez mit csinál?/ Fagyban, szélben, napsütésben/ Mindig pillanatra készen,/ De még mindig nem értem,/ Hogy hogy lett ilyen menő"
Ki rendezte A mélység titka (1989) című filmet?
Milyen fajta kutya látható a képen?
Ki írta az Életem regénye című regényt?
Melyik Ausztrália és Óceánia legnagyobb területű szigete?

térkép
Photo by Free Public Domain Illustrations by rawpixel on Foter.com

Nem ugrik be a válasz? Jól jönne egy kis segítség? Kattints ide!

Az alábbiak közül mi történt meg a legkésőbb?
Melyik sportág klasszisa Lindsay Davenport?
Felismered ezt a szobrot?

Kvíznaptár – április 8.

A KvízKing kultúrmelléklete:

I. Zene:

II.

Vers:

Kosztolányi Dezső: Most elbeszélem azt a hónapot

Most elbeszélem azt a hónapot,
mikor torokgyíkban feküdt fiam
s hosszú kaszárnyák, házfalak között
az őszi éjben mentem orvosért.
A többi ember rám meredt az utcán,
nem tudva, mért futok, mint a veszett eb
a híg csatakban.

Ó, isméred-e
azt a szorongó, szörnyű életet,
mely lomha medrén hömpölyög közönnyel,
a kocsikat, a víg csilingelést,
a boltokat, a kávéházi zajt,
a kacagókat és a fecsegőket,
akik szivarral sétaútra mennek
s az ablakokban a meleg derengést,
amely aranyt szitál az estebédre?
Csupán te futsz versenyt – tovább – a lázzal,
hogy el ne késs, mert vágtat a halál,
s vágtatni kell tenéked is.

Szegény,
hogy ráaléltál végül a kilincsre,
ahol az orvos volt s megáhítottad
nyugodt szobáját és az esti békét,
komor szakállát és okos fejét,
ámulva, hogy egy másik ember ő
és nem te vagy.

Otthon pedig eközben
házunkra szállt a Rém. Egész szokottan,
majdnem barátin kuksolt a szobában,
sötét talárjában, piros szemével
a kisfiam ágyára ült. Kezét
kezébe vette, halkan a fülébe
súgott néhány szót, melytől összeborzadt,
térdére tette és ringatta lágyan,
mint a tulajdon, édes gyermekét.

A doktor a betegszobába ment,
hol lámpaláng volt, tikkadó meleg
s langyos pityergés. Ő lázas kis arcát
felénk emelte, mintha mélybe volna,
egy kútba s onnan nézne föl reánk.
Majd sírt, a fénytől és a félelemtől.
Fehér fogán ezüst kanálka koccant,
torkába néztek. Hosszú-hosszú csönd volt.
Vártunk, sötéten.
Istenem.

Reménység.
Szünetlenül dajkáltam ezt a szót,
mint a bolond. Jártam le-föl ijedten
a könnyeim közt és az éjbe néztem.
De már a ház nem volt a régi többé.

Vak székek és sohajtó asztalok,
síró kilincsek és sötét-nagy ajtók
csak hánykolódtak s nem pihentek el,
mint máskor, amikor leszállt az éj.
Kis homlokán meg lüktetett a láz,
hogy megtapintottam, vadul dübörgött,
akár a gyorsvonat, szilaj erővel
ragadta édesem az ismeretlen
partokra és a ferde-furcsa tájra,
melyet én is láttam gyerekkoromban,
torz éjszakáimon.

De virradatkor
ott álltam a kórházba, várakozva,
hogy mit hoz a jövő. Fehér köpenyben
egy orvos a górcső fölé hajolt
s hosszan figyelt, morcolva a szemét.
Én meg remegve szívemet figyeltem
és láttam önmagam a földgolyón,
magamba rogyva és kétségbeesve,
mert végtelen és hosszú az a perc,
amelybe fordul a sötét kerék.
Az egyszeregyet mondtam olaszul
és angolul néhány virág nevét,
szájam haraptam, hogy a fájdalom
enyhítse azt, mi fáj s az ablakok
rácsát megolvastam figyelmesen,
minthogyha attól függne élete,
hogy el ne vétsem. Akkor azt kívántam,
hogy lássam a valót, majd, hogy ne lássam.
Jaj, doktor úr, fordítsa föl a kártyát,
mutassa meg, én kissé nagyba játszom,
de mit törődik véle, mondja ki.
Legyen kedves s mégis legyen igaz,
kérem, nekem igazságot hazudjon,
s valljon hazugságot, mely mégis áll.
Ő erre feltekintett, egyszerűen
és mint ki látta, amiről beszél,
kimondta.

Végre elröpült a szó,
s vittem magammal. Az úton loholtam
hol annyi arc volt, annyi-annyi sors
s én egyedül, mint árva remete.
Ki értené, ha fölkiáltanék,
vagy porba hullnék? Volna itt egy ember,
testvér, ki rám hajolna könnyesen?
Csak mentem és a mocskos ősz sötét
párázatán idéztem a tavaszt,
az áprilist, mikor világra jött
s felém ölelt kis, röpködő kezével
és kék szemét bandzsítva rám nyitotta.
Hogy építettem ezt az életet.
Minden nap egy piciny követ. De most
megváltozott – egyszerre – az egész
és évekig megszokni sem lehetne,
mit perc alatt kellett megérteni.

Bódulva, fulladozva, mint iszákos
korcsmába tér, játékosboltba mentem
s bámultam ott a tarka holmikat.
Az ócska gyáriárú szívemig fájt,
amint figyeltem furcsa zagyvaságát,
bajszos huszárt, kis tengerészt, bohócot,
négert, vasútat, gépkocsit, hajót,
nagy életünk tündéres, csöppnyi mását,
mely – itt s amott – örökre céltalan.
Mivégre van az ember és a bábú,
bajszos huszár és tengerész, bohóc,
néger, vasút és gépkocsi, hajó,
ki tudja azt megmondani nekünk?
Még a fabáb is összeborzadoz,
s kaján vigyorral fintorog felém,
hogy kérdezem és a kereskedő
ámulva sürget, melyiket veszem?

Azóta nem volt se reggel, se este,
se dél, se délután, csak egy idő volt:
a nagy virrasztás. Fényes, tiszta délben
megtébolyultan ég a lámpa is
s az óra áll, vagy össze-vissza üt.
Ő meg hever a vánkosok dagályán
és úgy tekint a megszokott szobára,
melyet nem ismer, mert tüzes szalag
veszi körül az ablakot, falat
és néha a szekrény röpülni kezd,
hullámzik a megbolygatott tükör,
az asztal egyik lábát emelinti
s az öblös és zöld kályha a sarokban
lassan megindul, mint az elefánt.

Mért sírsz olyan nagyon halkan, fiam?
Jobb lenne nékem, bár kiáltanál,
de oly szelíden pillantasz reám,
mintegy kérdezve: ezt adod nekem?
Ezt a nyilallást, ezt az émelyítő,
forró zavart, ezt a balog rebengést
a láz piros párnáin, én szülőm,
ezt a fanyar és fekete gyümölcsöt,
melyet a többiek úgy hívnak, élet?
Még csak nem is vádaskodol velem,
és félrefordulsz, mint aki csalódott,
vén bölcsességgel, látva, hogy magad vagy,
mint az apád, aki nem óriás
és nem segíthet ő se már terajtad.
Mert csak hazudtunk, hogy veled megyünk,
de egy tapodtat sem tehet a lábunk
az úton, ahol most te tébolyogsz.
Tudván-tudod ezt. Látom arcodon.
Vigasztalásom eltolod fanyalgón
s társalkodol a láthatatlan Úrral,
ki mint egyenlő néz szemedbe most,
mint egy emberre, mint akárki másra.

Így ér a reggel. Ó, micsoda reggel.
A lompos éj után. Oly ismeretlen,
hogy félni kezdek. Ezt még sose láttam,
akkor se, hogyha hajnali vonathoz
keltem, vagy hogyha dolgoztam virradtig
s gyulladt szememmel bámultam, hogy ődöng
néhány alak a sete-suta utcán.
Milyen reménytelen, sötét november
a fellegek s a kancsal csillagok közt,
köd és nyirok, nem-látható eső,
híg nyálka minden és hideg lucsok,
éles torokfájás. Az ég köhög.
Az is beteg.

Jaj, istenem, mi lesz,
ha mostan újra kezdődik a tegnap
és majd unottan, sírva viszolyog,
ellökve a findzsát, a jó tejet,
mely a beteg kisgyermeknek barátja?
Könnyű, fehér árnyként az ápolónő
az ágya mellett ül s az anyja is
komor szemölddel, régimódi arccal
s szemlélik őt, amint vizes ruhákban
forrón piheg, mintegy sietve alszik,
nehéz zihálással. De majd fölébred,
iramlik a lázmérőn a higany,
s oly dolgot mond, amelyre nem tudunk
felelni, csak a fénybe tartjuk és
egymásra nézünk. Már a rosszat is
úgy elfogadnánk, mint ami mienk,
csak megmaradna és ne lenne rosszabb,
csak változás ne jönne, az a vad
és gyors, amely a földre ver le minket
s torkunkra fojtja a bomolt sikolyt.

Mert láttam én a gyermek-temetőket,
hol törpe sírok rendre púpozódnak –
kis, csúnya játékok – s ez áll a fejfán:
“Élt három évet…” Zöld gyíkok rohantak
a hantokon, részeg legyek zsibongtak,
veréb csiripelt és csak ők aludtak,
álomszuszék lányok, fiúk a földben,
oly csöndesen, mint nyolcvanéves aggok
és oly kitartón. Hogyha ez a törvény,
akkor hamúvá válik ételem
és a borom is savanyú ecetté
s megvádolom a közönyös eget.
Én a szivemben életet neveltem
s úgy láttam őt is, mint örök hegyet,
vagy a napot, a halhatatlan-égőt.
De most a lecke megtanít örökre
s bármerre fordul életem sora,
eltörte a torkomban a kacajt,
mely mint repedt harang, sikoltani
fog, hogyha kedvem a magasba hág
s a szájamon oly bölcs lesz a mosoly,
mint a sírás.

Egy percre elmegyek
s viszem magammal a betegszobát,
a fülleteg légkört, a jajkiáltást.
Ki rám tekint, meglátja a jegyet
és szánva, tisztelettel, elkerül.
Nincs is sehol számomra nyugalom
és vágyom újra a borúba már,
hol mardosás van, rettegő vigyázás
s hogy visszatérek, messziről figyel
szegény szemem a fájó-régi házra,
hogy nincs-e nyitva egyik ablaka,
valami baljós jellel, mintha ottan
fölfordulás lakozna és iszony
s kiáltanának: “Kanalat! Vizet!
Vizet hamar!” De nem, az utca csöndes.
Az anyja áll nyugodtan ágya mellett,
orvosságot tart reszkető keze.

Ha nő a láza, csak beszél, beszél,
emlékezik aprócska életére,
hogy egyszer a ligetbe járt velem
s a szél lefújta hirtelen kalapját,
vagy hogy üveggyürűje elveszett
és nem került meg többé sohasem.
Egy hároméves élet roncsai.
Csöpp, kandi emlékek. Kiönti őket
a paplanára s nézi csöndesen.

Hosszú napok és hosszu-hosszu éjek,
hosszú hetek gyötrődve múltak el.
Reménytelen léptem be a szobába
s reménytelen jöttem ki újólag.
A kisverandán sírt az anyja és
dajkája, én pedig a könnyeim
torkomba nyeltem, hogy ne lássa senki
s csak félszememmel néztem őreá,
mert vágytam őt meglátni s mégse mertem.

Ott künn az élet megy tovább az útján.
Az ablakunkkal szemben zongoráztak,
két gyertya közt egy kisleány dalolt
s ingatta hátravetve a fejét.
Egy délután meg leesett a hó,
szétbontogatta vattaszőnyegét,
olyan idilli volt s karácsonyi,
a dombokon szánkázni kezdtek el.
Sivalkodó örömmel szállt a szán,
piros fiúkkal, akik integettek,
prémes kabátban, hógolyó röpült
s szikrázva porzott a vidám napon.
És a szobánkba elhatott a harsány,
pogány zsivaj. Döbbenve fölfigyeltünk.
Ő is figyelt. Kissé fölült az ágyban,
emelve vézna, sápatag fejét,
aztán a vánkosára visszadőlt,
tűrő, öreg mosollyal, mint ki tudja,
hogy elrohan az élet és kacag.
Majd jött a gyógyulás. Arany-ruhában,
sebes, szelíd szárnyon, oly hirtelen,
hogy még örülni sem maradt időnk.
Hajnal felé egyszerre enni kért,
hozták neki a lanyha borlevest
és piskótát aprítgatott belé.
Halványka volt. De tiszta a szeme
s oly bíztatóan-hűs a homloka,
mint kályha, hogyha végre hűlni kezd.
A házba többé nem fülelt a Rém,
ki fölborított széket, ágyat, asztalt,
éreztük újra, hogy magunk vagyunk.
A bútorok aludtak a homályban
s édesdeden aludt a dajka is.
Én meg leültem csöndesen a székre,
akár az utas, aki messziről jön,
kicsit lehúnytam elgyötört szemem.

De nem pihentem. Egy maró szivart
kerestem, égetőt és keserűt
s olyan mohón szívtam, hogy a parázs
pörkölte szájamat és orromat.
Mert most nyilalt belém a vad öröm,
a végtelen, mit a halál fogant
és láttam őt, ki újra az enyém,
megszülte nékem az örök csoda.
Az életem hevert megint előttem
és mámoros, tört szavakat dadogtam,
úgy boldogoltam ottan önmagam,
hogy nem kell eztán úgy szeretnem őt,
fájásig és az ér-megpattanásig,
csak mint a vérem és a gyermekem
és élni, újra élni, élni, élni.
Aztán pihenni és jóllakni, enni,
majd inni bort, rumot, vörös rumot,
könnyezni is tán a veszély letűntén,
álszent könnyekkel és imát susogni,
megáldani a biztos tudományt
és a kezet, amely reá vigyázott,
himnuszt jajgatni, vígságot riadni,
s végül lerogyva, láztól elcsigázva,
megrészegülten és egész betelten,
kimondhatatlan, állati örömmel
üvölteni.

1920

III.

Idézet:

Egy kihagyhatatlan Coelho:

A csodák nem a természet törvényeinek ellentmondó dolgok; csak azért gondoljuk, hogy azok, mert nem ismerjük a természet törvényeit.

Egy játékos palindrom:

És egy véletlenszerűen kiválasztott:
Az idézetekért köszönet a citatum.hu honlap készítőinek!